Végtelennek tűnő idő óta "beszélgetett" egymással a Nő és a Férfi. Üzenetváltásaik egyre sűrűbbek lettek, mindketten érezték, hogy egyre jobban beszippantja őket az ismeretlennel, az egymással való kapcsolódás. A hétvégék mindkettőjük számára egyre elviselhetetlenebbé vált. Hétvégén nem kommunikáltak egymással. Egy kimondatlan megállapodásnak hatott a szombat-vasárnapi némaság. Túl sok mélységet osztottak már meg egymással, elkerülhetetlenné vált számukra a munkán kívüli személyes találkozás lehetősége. A Férfi lelke legmélyéből vágyott már a Nőre, akiben valami megmagyarázhatatlan módon bízott, de el sem tudta képzelni, hogy hívja el a Nőt. A Nő érezte, hogy a Férfi bizonytalan, de azt is érezte, hogy látni akarja őt. Egyre erősebben vágyott a Férfi társaságára, tudni akarta, hogy a bizalom, amit oly könnyű írásban felépíteni, az vajon szóban is meglesz majd. A Nő ismerte magát már annyira, hogy tudja, ha túl sokáig húzzák az időt és nem találkoznak személyesen, akkor mindketten bele fognak szeretni egy általuk megalkotott ideálba és mindent elrontanak. Ilyen hibát már sokszor vétett a Nő az életében és nem akarta újra átélni azt. Ezért határozottan, de mégis megtartva a méltóságát a Nő javasolta, hogy a beszélgetésüket folytassák személyesen és egy semleges helyet ajánlva megtette az első lépést a Férfi felé.
Randinak nem mondható időben, reggel 9-kor találkoztak a városban. Találkozásuk esetlennek tűnhetett. Mindketten sebzett kis madárként ültek egymás mellett. A Férfi nem mert közel menni a Nőhöz, pedig a Nő elmondhatatlanul vágyott a Férfi ölelésére.
Ebben az ölelés iránti vágyban nem volt szexuális vágyakozás. A Nő lelke zokogott belül, mert hosszú évek óta, egészen tini lány kora óta nem élt igazán a női szerepében. Mindig mindent maga oldott meg és olyan mértékben fáradt már bele mindebbe, hogy mikor a Férfi idegenként belépett az életébe és a Nőben érthetetlen módon bizalmat váltott ki, szeretett volna pár percre az űzött vad szerepből kilépni és megpihenni. Azt érezte, hogy egy ölelés a Férfitől azonnal könnyekre fakasztaná és kirobbanhatna belőle minden elfojtás, amit már 20 éve hordoz magában... De még nem ismerték egymást, nem tudták mi is van a másikban igazán. Ez az első találkozás a szavakról kellett, hogy szóljon és nem a szótlan kommunikációról, hiába is vágyott rá a Nő.
A Férfi jó egy méterre ült le a Nőtől és nem is volt hajlandó közelebb kerülni hozzá. Félt, szinte rettegett... félt, hogy a Nőt, aki beköltözött a lelkébe, elveszíti ha megtudja múltja sötét oldalát. De nem volt más választása, feltett mindent egy lapra. Egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy még jobban közel engedje a Nőt magához anélkül, hogy ismerné múltját. Tudta, hogy az is megtörténhet, hogy a Nő feláll és soha többet nem beszél majd vele. Ennek veszélyét is vállalva sötét oldalát és legmélyebb fájdalmát is megmutatta a Nőnek... A Nő hallgatta a Férfi szavait és egy pillanatig sem bizonytalanodott el. Mélységesen tisztelte a Férfit a bátorságáért, hogy képes volt mindezt elmondani neki... Nyílt tekintettel, teljes odaadó figyelemmel hallgatta a Férfit. Átélte vele fájdalmát, megélte vele korábbi sötét korszakát a történeteken keresztül. Nem ítélte el a Férfit, még annak ellenére sem, hogy a Nő értékrendjétől távol állt a Férfi sötét korszaka.
Most először érezte a Nő, hogy meg fog nyílni ennek az idegennek, ennek a Férfinak. Hatalmas fájdalom volt a Nőben is, amiről senkinek sem beszélt. Mélyen eltemette magában azt és évről évre kicsit belehalt. A Férfi őszintesége és bátorsága erőt és irányt mutatott a Nőnek. Érezte magában, hogy most először be fog engedni valakit lelkének legsötétebb szobájába, oda ahova az összes fájdalmát zárta és megmutatja ezt az arcát is most először egy másik embernek, ennek a Férfinak.
Az első találkozás, az első lépés egymás felé fordulópont lett kapcsolatukban. A Nő megadta a lehetőséget a Férfinak, hogy személyesen találkozzanak, a Férfi őszintén, titkok nélkül állt oda a Nő elé. Úgy merültek el egymásban, hogy egyből a "legrosszabb" oldalukat mutatták meg egymásnak. A legnehezebb utat választották, de ez volt az egyetlen út, amit választhattak.
Az első találkozáskor a Nő már tudta, hogy ő is meg fog nyílni a Férfinak, de ez még nem az a nap... Az első találkozás közel 5 órás beszélgetést hozott és nagyon közel kerültek egymáshoz.
Lassan indulniuk kellett, a Férfi elkísérte a Nőt a kocsijához és ott, akkor, abban a pillanatban megszűnt minden körülöttük. A Nő odalépett a Férfihoz, és elvette tőle amit akart. Megölelte őt, olyan szorosan ölelte magához, mintha soha többé nem láthatná újra. A Férfi még soha nem kapott ilyen ölelést senkitől sem. Ebben az ölelésben benne volt a Nő minden fájdalma, minden szeretete, az elveszettsége, a boldogsága, a vágyai, a félelmei, mindene. A Férfi számára ez volt a legcsodálatosabb, amit a Nőtől kaphatott. Átkarolta őt és engedte magát belemerülni az ölelésbe. Hosszú másodpercekig álltak így az utcán. Sokan mentek el mellettük és értetlenül néztek rájuk. Mindebből ők semmit sem érzékeltek. Megszűnt a külvilág számukra és abban a pillanatban ez a két ember, akik hatalmas terheket és fájdalmakat hurcoltak, megpihentek, fellélegeztek és most először érezték azt, hogy nincsenek egyedül. Ott vannak egymásnak... Boldogok voltak...
